Vita:Dugovics Titusz

Az Unciklopédiából
Ugrás a navigációhoz Ugrás a kereséshez

Egy Kiscserkész lapon találtam ezt a hőskölteményt, mely olvasható emitt, alant. Vajon ki írta? A Selymes Ilosvai? Tinódi nem biza, mer' az má meg vót hóva rég, esetleg meg se született. Killedbitsch talán? Minden dacára van: lenyűgőz éngem mind a szava fűzése, mind a szónak kincse, s a betűvetése is legott. OsvátA Palackposta 2008. október 10., 11:50 (UTC)

DUGOVICS TITUSZ VITÉZI HALÁLA

Volt rémülés mindütt keresztény hazákban;
Hogy közelg a pogány, sőt már íme, útban,
Mert hát a nagyszultán kétszáz ezer néppel,
Háromszáz ágyúval, sok málhás tevével,
Megindult Belgrádnak; seregének élén
Mahomet, a szultán, maga vezérkedvén.
Mi birtuk akkoron Nándorfehérváron,
Vagyis szerbek nyelvén a mai Belgrádot;
E vár az országnak az időben kulcsa,
Szilágyi Mihály volt ekkoron várnagya,
Utósó csep vérig kész azt védelmezni,
Hunyadi szívével a kontyost elűzni.
Hunyadi, Kapisztrán sereget gyűjtöttek,
Hogy majd Belgrád alatt emberül kűzdjenek.
Hunyadi tízezret maga erszényéből
Toborzott az ország java vitéziből.
Kapisztrán János meg faluról falura
Keresztet hirdetvén úgy készült a hadra.
De még e seregek összegyülekeztek
Addig izzadhattak ám a várbeliek.
A tömérdek ágyú éjjel nappal bőgött,
Hogy csak terhök alatt a mezőség rengett.

- - -

Ordított a török szilaj hahotával,
S meg-megiramodott e tengernyi népség,
Allaht kiabálván az egész töröksereg.
Föl-föltörekedtek a várat bevenni,
Abban a diadalt vadul ünnepelni.
Ámde mindannyiszor visszaverték onnan,
A kontyos szomszédot amúgy magyarosan.
Dugovics, egy ifjú dalmata levente,
Nem egy muzulmánnak tar fejét beverte,
Mikor fölmászni tört a várnak falára,
A magyar védőnek nehéz állására,
Dugovics csak alig hűsz esztendős még most,
Mégis a várfalon ott csatáz huzamost.
Pedig egy magyar lány; gyönyörű teremtés
Jegyben is jár vele. Látása igézés.
S örömest kívánná, hogy kímélje vérét;
Bár szereti ő is, imádja nemzetjét;
De a szerelemnek megvan óhajtása,
Hogy az édes kedvest színről színre lássa;
És ha édelegtek egy kicsit, csak aztán
Harcoljon a vitéz a nemzeti csatán.
Ám Dugovics Tituszt nem tarthatja semmi:
Neki a csatában ottan kellett lenni.
Éjt-napot együvé told a vigyázatban
Ott ált a toronyban, csendben és a zajban,
Mikor a törökség száz fontos bombáit
Röpítgeti rájuk, sütötte ágyúit.
Ő szilaj gyönyörrel hallgatta a zúgást,
S nézte a tűzgömböt, azt a csillagfutást,
Mely házakat pörzsöl, ember életet olt.
Íly öröme úgymond, otthon soha nem volt.
Neki most csak ilyen mulatság kell, ízlik
A hazáért, ha kell, oly örömest vérzik.
Maradjon a mátka diadal napjára,
Akkor fűzze majd a hőst fejér karjára.
Akkor lesz ideje csóknak, mézbeszédnek,
Akkor epedésnek, forró ölelésnek.
Addiglan azonban a lány hadd epedjen
Imádkozzék otthon, győzelmért szerényen.
Imigy gondolkozván éj-napot virraszta,
Étlen, itlan fönn a toronyba csatázva.
Nem esett kétségbe, pedig meggyűlt a baj,
Ők csak egy kis marok, a török egész raj.
Háromszáz ágyúval Mahomet a várat
Szüntelen lövette. Az egész kigyulladt,
Ekkor pedig megint rohamot fuvatott,
Úgyhogy a várbeli tüzet sem olthatott;
Hanem a lángfénynél, ágyúdörgés mellett,
Puskaropogásban karddal vitézkedett.
És buzogánnyal, avagy puskája tusával
Ütötte és döfte az ellent haraggal.
Szilágyi Mihálynak nem volt nyugodt perce,
Föl és alá nyargalt, seregét tüzelte:
„Ne engedjék maguk, Hunyadi közeleg
S Kapisztrán baráttal e keresztes sereg.
Segítséget hoznak: el ne csüggedjenek,
Vallásért, hazáért jól vitézkedjenek”.
A várvédelmezők vitézkedtek fogytig,
Közöttük Dugovics semmin sem aggódik,
Sőt biztatgat ő is: ki-ki helyét állja,
Hunyadi közeleg, ki őket fölváltja.
Hallják is immáron ágyúdörgését,
Kapisztrán barátnak látják érkezését:
Ki már, maga elől, keresztet hordozva
A törökkel harcol, vitézit nógatva:
„Hogy csak most szorítsák az ellen csoportját,
Ne hogy a vár fölé ültesse félholdját.”
Haj, de a gyülevész keresztes csapatban
Kevés a rend; és csak amúgy nagy vaktában
Harcolnak csákánnyal, cséppel, dorongokkal,
Nem versenghetnek a puskás hadakkal.
Sőt, megfutamodnak az ágyúk tüzére
A várbeli népnek nem kis rémültére.
Hiába kiabál Kapisztrán rájuk,
Egymást török futván, és a török rajtuk.
Föl egész a falig nyomul az ellenség,
Ha Hunyadi nem jön, benn van a törökség.
Így is azonban még egy zászlós muzulmán
Nagy termetű, vaskos akár az oroszlán,
Fölkűzdötte magát a toronypárkányra
Dugovics Titusznak nagy bosszúságára,
Mert a török hadász zászlót hord kezében,
Hogy a falra tűzze ő kevélységében.
És a török látván fönn azt a lófarkot
Hétszeres erővel újitsa a harcot;
A magyarság pedig csüggedjen láttára
Hogy már török kézben Nándorfehérvára.
Tudta ezt Dugovics, biztatja pajtásit,
Alig folythatván el szíve indulásit:
De a pajtások őt otthagyták magára,
Hogy keljen ha tetszik, törökkel tusára.
Hiába gyalázza nagy mérgesen őket,
Nem lát maga körül igaz vitézlőket;
De látja mint lódul a kontyos rokonság,
Mint anya után raj, s csügged a magyarság;
És csak ha félkedvvel harcol még a várért,
Melynek tornyán török zászló tartja a tért.
Dugovics Titusz most nagy gondokat forgat,
Lelkével számot vet, s a töröknek ugrat.
Viaskodik vele, öldökli szemével,
S ütné, ha lehetne, szíven fegyverével.
De a török markos és legény a talpán
Embernyi ember is, győz fiatalságán.
Azaz: győzne, ha a hazának szerelme
Dugovics lelkében erőre nem kelne.
De így bátorsága s ereje nőttön nő,
Ő sem enged, habár nem is lehet győző.
Haj, de a lófark csak ott lobog a bástyán,
És vér szemet kap a török lobogásán.
Dugovics tehát most minden erejéből
A töröknek rontott, hogy bárhogy kezéből,
Kitörje a zászlót, teljék bár éltébe.
Az ozmánt fölkapja zászlóstúl ölébe
És leugrik vele a falról a mélybe,
Hogy lófark ne tűnjék a török szemébe.
A tíz ölés mélyben szörnyet halt mindkettő
De ezzel Dugovics lett a hazamentő.
Nem hiába ugrott, mert amint ezt látták,
A magyar sereget csatájuk újítják:
És a törököket hétszeres erővel
Űzik, verik, hajtják dárdával, lőszerrel.
Magát Mahometet egy jász a nyilával
Szemen találja, hogy fusson el kontyával.
Szilágyi, Kapisztrán, Hunyadi mindnyájan
Napestig üldözik a törököt mostan.
A török pedig fut, mindenét ott hagyva,
Csakhogy bőrét mentse, nekifutamodva.
S a magyar szinte már fárad az űzésben
Visszatérvén abból győzelem hírében.
Egy szívvel, egy szájjal mindnyájan azt vallja,
Hogy Dugovics Titusz dicsőség magzatja.
Siratják és áldják az ifjú halálát,
Éltének oly dicső, szép föláldozását.
Hunyadi, a nagy hős, az ifjú sírjára
Maga tűz lobogót hírének javára.
Az özvegy jegyes meg gyöngykönnyeket hullat,
De a győzelemért ő is hálákat ad.
Dugovicsnak nevét a nemzet könyvébe
Ő maga jegyzette vérével be ebbe.
A nemzet áldja őt és örömre gerjed,
Hogy már régente is ilyen fia termett.