Piroscsagos zöldkékeny

Az Unciklopédiából
Crazy.gif

A piroscsagos zöldkékeny (teljes nevén: búbatlan morcos piroscsagos zöldkékeny, latin neve angolul: redchagged greenbluey) egy egyedülálló madárfajta, amely kizárólag Magyarországon honos. Legkorábbi felbukkanása Nagy Lajos Képtelen természetrajz című könyvéhez köthető.

A piroscsagos zöldkékeny közeli rokona a csagatlan sárgányos zöldeménynek, amely mára teljesen kihalt, ha létezett egyáltalán. Konzervatívabb természetbúvárok szerint a sárgányos zöldemény-észlelések döntő többségét a szemtanúk által korábban fogyasztott házi készítésű alkohol-párlat okozta, és a természet sosem lenne elég bolond ahhoz, hogy egy ennyire életképtelen nevű fajt állítson elő.

A zöldkékeny elsődleges tápláléka a tiszavirág, amely sajnos az év döntő többségében nem is létezik, ennek hiányában a zöldkékeny hajlamos bármit elfogyasztani, ami a kezébe akad. Mivel keze nincs is neki, ezért az idő nagy részében éhezik, egyesek szerint morcosságának ez a fő oka. Széles körben elterjedt vélemény, hogy a kirándulók őrizetlenül hagyott piknik-kosarát megtámadó, és kegyetlenül szétmarcangoló teremtmény leggyakrabban épp a piroscsagos zöldkékeny. Ugyan a benne tárolt elemózsiát elfogyasztani nem képes, viszont véleménye szerint ha ő nem jut élelemhez, éhezzen más is.

A zöldkékeny leggyakoribb előfordulási helye az északdunántúli régióban, a Balatont körülölelő magas hegységek közötti résekben megbúvó barlangokra tehető. Valószínűleg nem is tévednek sokat, hiszen a zöldkékeny kvázi-szimbiózisban él a Balatonban megtelepedett vízilovakkal. Gyakran látni, hogy kékenyek egész hada szállja meg a vízilovak mosóportól habos hullámokból előbukkanó hátát, hogy apró lábaikkal masszírozzák az egész napi görnyedésbe belefáradt testrészt. Persze nem önzetlenségből teszik, mert a vízilovak hálából felhajtják a tó fenekén bújkáló tiszavirágokat a víz felszínére, ahol is könnyű prédájává válnak az egész évi éhezéstől felkopott kékenycsőröknek.

Szaporodását tekintve a kékeny kétszikű, általában az egyik szikét eldugja valami rejtett helyre, míg a másikat magánál tartja önvédelmi céllal, amelyre túl nagy szüksége nincs, ugyanis a kékeny tolla erősen mérgező, írásra is csak végszükség esetén alkalmas. Azok az elkeseredett ragadozók, amelyek mégis megpróbálják elfogyasztani a kékenyt, általában pár harapás után feladják, és a tollakban lévő hallucinogén anyag hatására elmennek vándorcirkuszba szerepelni, vagy lerágják a saját lábukat, az időközben holttá váló kékeny nem kis örömére. Természetbúvárok gyakran bukkannak félig sem elfogyasztott kékenytetemekre, amelyek ajkán titokzatos, kárörömmel vegyes mosoly lapul.

Sajnos részben ennek a védelmi mechanizmusnak köszönhetően a kékenytoll meglehetős megbecsülésnek örvend a hippi-kommunák körében, ahol a kékenytoll-nyalogatás már-már vallási ceremóniává nőtte ki magát. Bármennyire bizonygatják egyes hosszúhajú egyedek, hogy a kékenytoll nem káros az egészségre (sőt!), valljuk be őszintén, ki akar egy kis túladagolás után egy vándorcirkuszban felébredni, pláne fél lábbal?

Vö. még: