Cvikipédia

EZ AZ AKÁRMI A VILÁGÖKÖRSÉG RÉSZE

A Cvikipédia bizonyos értelemben a Wikipédia rokona, mely a cvikipuszikra vonatkozóan tartalmaz egyre szaporodó mértékű információt. Tipikus szerzői közé tartoznak a kiállhatatlan, lepcses szájú nagynénik, akik előszeretettel szerkesztenek Cvikipédia-szócikkeket, amikor éppen nincs alkalmuk valódi cvikipuszikkal bomlasztani a földkerekséget. Legnagyobb ívben a nagybácsik kerülik, akiknek már bőven volt tapasztalatuk az effélékből, de a többiek számára is súlyos veszélyforrást jelent.

A Cvikipédia logója egy nagy, vastag, húsos, csücsörítő száj, ami éppen azt készül mondani: „Nnnnnnnnnna, te!”, rosszabb esetben (hardcore cvikipédiánusok esetén) „Ütyürüpütyürüüüüü!” Egyes Cvikipédia-rajongók általában beszerkesztenek a logó két szélére két, finom ívű kezet is, amint épp összecsippentik egy gyötrődő áldozat orcáját.

Mondanunk se kell, hogy amikor a cvikipédisták cvikipédista-találkozót rendeznek, hogyan üdvözlik egymást. Egyszerűen borzalmas. A megelőző órákban a lakók másfél-két kilométeres körzetben elhagyják a terepet, s erre a célra kialakított rejtekhelyükre bújva várják a csapás elmúltát. A környékről ilyenkor vérfagyasztó csippenések és csattogások hallatszanak, ami sokak számára életük legborzalmasabb hangját jelenti. Elűzni – fegyver vagy ellenszer hiányában – nem tudják őket, de a legtöbben beleegyeznek ezekbe a szeánszokba, mivel a rettentő eseményeknek sajátos mellékhatásként kivétel nélkül minden rágcsáló, rovar és élősködő is áldozatul esik.

A cvikipédiánusok egy része a társadalomtól egészen elkülönülő kasztot alkot, más részük titkolja tevékenységét, és környezete szemében meglehetősen átlagos életet él. Életkoruk, úgy tartják, 60 és 95 év között változik, többségében nők. Egyesek úgy vélik, az átlagember számára is felismerhetőek fertelmes mosolyukról, amit nemigen tudnak levetkőzni. Újra és újra felbukkannak vakmerő alakok, akik megpróbálják lerántani a leplet a titkos cvikipédiánusokról, de mióta az egyik legmerészebb, erre vállalkozó lovag holtteste napvilágra került, az ilyen kísérleteknek jóformán teljesen vége szakadt. Halottkémek egész sora pusztult bele csupán annak látványába, amit a lovaggal egy irgalmat nem ismerő cvikipédiánus okozott (az első néhány hasonló temetést csak speciális cviki-vészbizottságok segítségével tudták lebonyolítani). A legmerészebb, hősi halált halt áldozatokat Cviki-mauzóleumokban őrzik, amit a cvikipédiánusok nagy örömmel könyvelnek el, mert ezen emlékhelyek egyúttal erejük és hatalmuk szilárdságának, hosszantartó győzelmüknek is zálogai.

A Cvikipédia különféle nemzeti nyelvű változatait egyes országokban felvették az államilag blokkolt honlapok listájára. A harcos cvikipédiánusok azonban ezt természetesen nem nézik jó szemmel (a szájukról nem is beszélve…): előfordult már, hogy lesből rátámadtak egyes közszereplőkre, akik lépéseket tettek a Cvikipédia ellen, és a létező legnyálasabb és legrémesebben cuppanó cvikipuszit nyomták a képére, elrettentésül is a hasonló intézkedések vagy akár annak leghalványabb felvetése ellen. Az illető képviselő ezt követően jó időre eltűnt a közéletből (egyes megfigyelők szerint egy távoli, lakatlan vidékre költözött, és ha bárki arra jár, arcára tapasztott kézzel rohan be viskójába).

A Cvikipédia szócikkei egyaránt felölelik a cvikipuszik típusát (melyeknek külön típusaik vannak időtartam, hangzásvilág, nyálmennyiség, ill. a nyál vegyi összetétele, száj- és kézmozdulat-kombinációk, csók- és csípésmódszerek, segédanyagok, előkészületek, valamint globális iszonyúság szerint), továbbá az áldozatok megközelítését, lehetséges reagálásait és ellenállásuk minél hatékonyabb leszerelésének módjait. A tökéletes cvikipuszi, úgy tartják, teljesen kiszámíthatatlan, kővé dermeszti áldozatát, aki a száján és az orcáján tapasztalt leírhatatlan élmény hatására átmenetileg sokkos állapotba kerül, amiből csak az intenzív arconcsípés sajgása és az ottmaradt nyál okozta köpködés, fulladozás és harákolás reflexe ébreszti fel. A kellő hatás eléréséhez a cvikipédiánusok az évszázadok folyamán speciális módszereket dolgoztak ki, amelyet titkos receptként őriznek a World Cwiki Centerben, és csak a legfelsőbb rangú cvikipédisták hagyományozhatják át egymásnak ősrégi szertartások szerint. Komolyabb védelmi eszközökre valójában nincsen szükség, mivel a puszta látvány önmagában is oly rettenetes, hogy a kéretlen betolakodók spontán módon szörnyethalnak.

A cvikipédisták listákat vezetnek legnagyobbjaikról, akik valamilyen módon kimagasló teljesítményt értek el a cvikipuszik terén, akár elméleti, akár gyakorlati téren. Büszkék híres tagjaikra, akikről rendszerint csak haláluk után tudja meg a közvélemény, hogy ebbe a csoportba tartoztak. Rejtett utalások szintjén azonban némelyek számos műbe becsempészték a sajátos cvikipédista motívumokat, amelyek kívülállók számára észrevehetetlenek, de a maguk módján mégiscsak hátborzongatóak, noha ennek oka kivétel nélkül rejtve marad befogadóik előtt.

Cvikipédistának születni kell – tartják a beavatottak, és valóban: aki erre kora gyermekkorában nem mutat készséget, az valószínűleg később is hiába fogja próbálni elsajátítani a cvikipédiánusok lebilincselően ocsmány és undorkeltő mesterségét.