A legfőbb ügyész ebédje a jegybankelnökkel
Mikszáth Kálmán 1883-ban írt egy kis szösszenetet "A pénzügyminiszter reggelije (Ellenzéki vázlat)" címen. Annak bizonyítékaként, hogy nincs új a nap alatt, nézzünk meg most egy nagyon is mai munkaebédet és kövessük - szinte szó szerint - a nagy író gondolatfűzését.
A büfében csak két asztal van megterítve fehér abrosszal. A többi asztal terítetlen: az a demokratáknak való... Az egyik asztal terítője sokkal fehérebb, mint a másik. Az asztalon egy pohár áll sherryvel, egy üres tányér, melybe a sonkás szeletek jönnek, s végre egy kis tányér tele finom hosszúkás cukorkákkal.
A szék is oda van már készítve, s eltolva a többi székek, hogy valahogy más oda ne ülhessen.
A belépő okosképviselők áhítattal néznek az asztal felé, s mutatni akarván, hogy az államügyekben mennyire járatosak, tiszteletteljesen mormogják:
– A legfőbb ügyész még nem ebédelt!
Újabb okosképviselők lépnek be, s az asztalra mutatnak.
– Itt a jegybankelnök fog ebédelni.
Bejön egy Fontos Ember. Éppen oda ül. S amint könyökét ráteszi az abroszra, a palackok s tányérok elkezdenek csörömpölni, mintha mondanák:
– »Mindjárt itt lesz a legfőbb ügyész és a jegybankelnök!«
De ezt Fontos Ember is észre veszi, és rögtön saját magától kér bocsánatot.
– Pardon! Hisz itt két Nagy Ember fog ebédelni.
Felugrik, s átjön a szomszéd asztalhoz, ahol nem olyan hófehér a terítő, s hol vegyes képviselők fogyasztják a vörös bort, a sonkát és a sherryt, kiki a saját pártállása szerint.
– Összetévesztettem az asztalt. Ez az átkozott rövidlátásom...
– Ne átkozd – mondja egy kormánypárti –, hisz az tett meg téged elnökünkké.
– Igen, de most oda ültem, ahol...
– Igen, igen, ahol a két Nagy Ember fog ebédelni....
E pillanatban nesztelenül belép az egyik Nagy Ember. Mély csend. A szőnyeg felfogja lépteinek neszét, s lágyan suttogja: »őexcellenciája ebédelni jött«.
A legyek, amint a tejre idejöttek, pajkosan röpködnek körbe, s egymást biztatják: »Gyerünk, ebédeljünk a Nagy Emberekkel«.
Az okosképviselők ajkain megjelenik a nyájas, hódoló mosoly, a szélsők arcáról elfut az elégedetlenség, minden derült, a napsugár besüt az ablakon, a büfésnő kék szemei igéző fényben tündökölnek, a vajak olvadoznak, a heringek, sajtok pikáns illatokat terjesztenek, minden, de minden olyan ünnepélyes, mert a két Nagy Ember ebédel.
Közben a jegybankelnök is bejön; leül, a szék megreccsen alatta, mintha a nagy megtiszteltetést köszönné. A sonkát odateszik eléje. Kár, hogy nincs retrográd élet, hogy a megboldogult hungarikum sertés földi maradványai átéreznék.
A két Nagy Ember keveset eszik és elegánsan. A kés és villa bizonyos előkelőséggel horzsolja egymást.
Az első falatnál leönti egy kis borral... még egy falat, és még egy... megint egy korty rá... Őszerénységeiknek - láthatóan - jó étvágya van.
(Mozog a szájuk, de hallhatóan semmiről sem beszélnek – tán mégis igaz a hír a szájról olvasó logopédusról...)
S ezalatt benn a tanácsteremben sebesebben megy minden. A szónokok megrövidítik beszédeiket. Minek is beszéljenek? Hiszen eredménye úgy sincs - és még csak nem is bosszankodik meg érte senki, ha elmondják, hogy az adózó nép mint nyomorog. Mert a jegybankelnök úgy sincs ott. A jegybankelnök ebédel.
A büfé ajtaja ki van nyitva. Kilátni meg belátni.
Künn két ellenzéki képviselő sétál nagy szomorúan. Éppen a fiatalok tömeges kivándorlását beszélik. Borzasztó állapotok... a szegény gyerekek éheznek.
– Pszt! Ne olyan hangosan! Bent a legfőbb ügyész és a jegybankelnök ebédel!