OV, a csodák csodája - A bódító pipacsföld

Az Unciklopédiából

Gyermekkorunk kedves olvasmánya immár a neten is elérhető, ezért csiribi-csiribá [1] máris itt van ámuló szemeink előtt a némileg aktualizált változat részlete, OV, a csodák csodája - A bódító pipacsföld címen.

A migránsok kicsiny társasága másnap pihenten, reménykedve ébredt, és D’ Orka képzeletben bereggelizett – gondolatban szilvát, őszibarackot szedett a pályaudvar előtti fákról. A gyümölcsfák mögött ott sötétlett a rengeteg nagy plakát erdő, amellyel nem kellett törődniük – az ő anyanyelvükön csak most készülnek el e magvas szövegű hirdetmények és még nem sorsolták ki , vajon Bengaziban teszik-e ki ezeket, vagy inkább a Hyde Parkban vagy a Riviérán. Pedig ezeknek a plakátoknak a szövege nem is volt túl bonyolult: „Hiába ordítasz, gyáva oroszlán, nem veheted el a munkánkat!”, „Ostoba madárijesztő az, aki úgy is néz ki!”, „Hiába ugatsz, migráns eb, mert a te karavánod hazafelé halad”, „Gyűjtsd a vasat és a fémet, nem üthet közénk a bádog favágó sem éket!”

Miután az eddigi viszontagságokon végül is szerencsésen átjutottak, előttük már kies, szép táj terült el a verőfényben, s szinte hívogatta őket Nyugatra.

A szép magyar tájtól persze egyelőre még elválasztotta őket egy kerítés, de a létra már majdnem elkészült, a Bádog Favágó még egy-két fát kidöntött, a törzseket facsapokkal összeeresztette, és máris indulhattak. D' Orka a kerítés közepén eredményesen próbálkozott, Totót ölében fogta. Mikor a Gyáva Oroszlán fölment rá, a létra veszedelmesen megbillent súlya alatt, a Madárijesztő meg a Bádog Favágó meg átestek a túlsó oldalra – szerencsére azonban az Oroszlán súlyától a létra ismét visszalendült és most már az Oroszlán is földet ért.

– Baj van – mondta a Bádog Favágó. – Ha nem tudunk migrálni, az állítólag olyannyira gonosz Nyugati Boszorkány földjére, akkor az a Boszorkány megigéz és ide visszaküld majd bennünket.

– És akkor nem kapok eszet – mondta a Madárijesztő.

– Én pedig nem leszek bátor – toldotta meg a Gyáva Oroszlán.

– Nekem meg sose lesz szívem! – így a Bádog Favágó.

– És én nem jutok a boldogság városába, csak Alcsútdobozra! – sopánkodott D’ Orka. …

Barátaink mentek, mendegéltek tovább a parton, hallgatták a kormányszóvivők bülbülszavú énekét, és gyönyörködtek a sikerek virágaiban. A jobban teljesítő virágok olyan sűrűn álltak, hogy valóságos szőnyeget alkottak a földön. Óriási sárga, fehér, kék, lila virágok váltakoztak hatalmas bódító narancsszín virágokkal,[2] amelyeknek élénk, ragyogó színétől D’ Orkának szinte káprázott a szeme.

– Ugye, milyen szépek? – lelkendezett a kislány, ahogy beszívta a virágok édes illatát.

– Alighanem – hagyta rá a Madárijesztő. – Ha már nem lesz egyéni véleményem, valószínűleg jobban fogom élvezni.

– Ha volna szívem, csak őt szeretném! – fűzte tovább a szót a Bádog Favágó, nagyon szippantgatva a bódító levegőből.

– Mindig szerettem a mákonyt – jegyezte meg az Oroszlán. – Az egyéni vélemény árvácskája olyan törékeny és gyámoltalan! És másutt nincsenek olyan szép színes virágok, mint ezek itten, határainkon innen és túl.

Ahogy haladtak, egyre több és több lett a szóvivői közlemény és egyre kevesebb a másféle fajta szóvirág; csakhamar óriási pipacsföld közepébe kerültek. Mármost köztudomású dolog, hogy ahol nagyon sok pipacs van együtt, a szaguk olyan bódító, hogy aki beleheli, elalszik, és ha az alvót nem viszik ki gyorsan a virágok közül, soha többé nem ébred ismét magára. D’ Orka azonban nem tudta ezt, nem is tudott kikászálódni a virágok közül, mert a pipacsföldnek nem volt se vége, se hossza; szemhéja így egyre jobban elnehezült, és a végén úgy érezte, muszáj leülnie, hogy pihenjen, aludjék. De a Bádog Favágó nem engedte.

– Sietnünk kell, hogy sötétedés előtt kijussunk a kerítés nélküli útra – biztatta D’ Orkát, és a Madárijesztő is megerősítette ezt. Így hát mentek, mendegéltek még egy darabig, de a végén D’ Orka már nem állt a lábán. Szeme akaratlanul lehunyódott, a leányka elfelejtette, hol van, és elvágódott a nemzeti információk között és mély álomba merült.

– Mit tegyünk? – kérdezte a Bádog Favágó.

– Ha itt hagyjuk, belebutul – mondta az Oroszlán. – A bódító virág szaga megöli az ellenkezés szellemét. Jómagam is alig bírom nyitva tartani a szemem, bár egyre jobban átérzem én is, hogy jobban teljesít![3] .

Totón csakhamar fogott a családbarátok bódító üzenete , lefeküdt kis úrnője mellé és máris elaludt. A Madárijesztőt meg a Bádog Favágót azonban nem bántotta a mákony szaga, mert a migránsok ilyet már ott is éreztek, ahonnan most érkeztek.

– Rohanj, ahogy csak tudsz – biztatta az enervált Madárijesztő az Oroszlánt. – A leánykát kivisszük, de ha te is elalszol, téged nem bírunk el, mert igen nehéz vagy.

Az Oroszlán összeszedte maradék erejét, és nekiiramodott, amilyen gyorsan csak tudott. Egykettőre eltűnt szem elől.

– Gyere, csináljunk tölcsért a kezünkből, és vigyük a hírt– mondta a Madárijesztő. Fölvették Totót, és D’ Orka ölébe tették, aztán összefogózva széket formáltak, aminek a kezük volt az ülőkéje, karjuk volt a karja, és azon vitték az alvó leánykát a bódító szóvirágokon át – ez utóbbiak szerint a nagy OV országának népe, amelyik mindig csak a narancssárga úton megy tovább, angyalian vendégszerető. Mentek, mendegéltek, értetlenkedve követték a migránsellenes plakátok sorát , és egyszer csak rábukkantak cimborájukra, az Oroszlánra. Még ez a hatalmas állat sem bírta el a mákony szagát, úgy tetszett, már feladta a küzdelmet, és elterült alva, nem messze az infóföld szélétől, ahol már a gyomtenger mint selymes zöld rét terült elébük.

– Nem segíthetünk rajta – állapította meg búsan a Bádog Favágó. [4]– A felfogása már úgy elnehezült, hogy nem tudjuk fölemelni. Bár senkit sem hagyunk az út szélén, de mégis itt kell hagynunk, hogy örök álmát aludja; mindenesetre igyekeztünk elhitetni vele, hogy végre megjött a bátorsága.

– Sajnálom szegényt [5] – mondta a Madárijesztő. – Gyáva létére is jó cimbora. Jobb, ha nem is várunk többet tőle. Inkább menjünk tovább.

Kivitték az alvó kislányt egy kies helyre, jó messze a királyi rádió által besugárzott földtől, hogy ne kelljen tovább belehelnie a virágok agytompulást hozó, mérges illatát, gyengéden lefektették a puha fűbe, és vártak, amíg az engedélyezett pop-zenei rádió friss melódiái fölébresztik.

Mert az álmoskönyv szerint is minden bódultságot egyszer ébredés követ...

Jegyzetek[szerkesztés]

<references>

  1. CTRL C + CTRL V
  2. nem szekfűkkel, még felvizezve sem!
  3. Nem tévedtek, nem. Ők valóban képtelenek már a királyi csatornáról máshová kapcsolni.
  4. Félreértés ne essék, az Oroszlánra gondolt.
  5. mint kétharmados gazda a kiskatonát, aki rekkenő hőségben ideigleneset épít