Herészölyv

Az Unciklopédiából
Hereszolyv.jpg

A herészölyv (Buteo buteo) a madarak (Aves) osztályának vágómadár-alakúak (Accipitriformes) rendjébe, ezen belül a vágómadárfélék (Accipitridae) családjába tartozó faj.

Európában és Ázsiában sík- és hegyvidéken egyaránt szép számban előforduló gyakori ragadozó madár. Közép-Európában a család leggyakoribb faja. Közepes termetű, tollazata a sötétbarna és a fehér között változik. Gyakran vitorlázás vagy vadászat közben figyelhető meg. Főként kis termetű emlősöket zsákmányol, de nem veti meg a többi gerincest, a rovarokat vagy a gilisztákat sem. Az európai kontinens nagy részén állandóan megtalálható, míg északon és keleten vonuló, téli szállása Közép-Európában, Észak-, és Kelet-Afrikában, a Közel-Keleten és Indiában terül el. A herészölyv nem veszélyeztetett, állományai a 20. század elejéig tartó üldözés után ismét gyarapszanak, ám populációját jelentős mértékben befolyásolja a zsákmányállatok számának alakulása. Vadászata azonban nem javasolt, mivel könnyedén összetéveszthető más hasonló kinézetű ragadozó madarakkal.

Legközelebbi rokonai a pusztai ölyv, a mongol ölyv és a szirti ölyv, amelyekkel szuperfajt alkot.[1]

Élőhelye[szerkesztés]

Nyílt vidékeken, mezőkön, legelőkön, vizenyős területeken vadászik, és a közeli erdőben fészkel. Olyan helyeken is vadászik, ahol az ember gondoskodik arról, hogy a növényzet ne nőjön magasra. Táplálékát majdnem mindig ezeken a területeken keresi, így elterjedése is ezekhez a nyílt vidékekhez kötődik. Ritkán található 1000 méternél magasabban, ugyanakkor élőhelyének felső határát a 2500 méteres tengerszint feletti magasság alkotja. Gyakran látható autópályák mellett póznán üldögélni, mivel ezeket és más utakat is felkeresi vadászat közben.

Költeni erdőfoltokban vagy erdőszéleken telepszik meg, és ritkán fészkel erdők belsejében,[2] vagy a mezők közötti keskeny határsávokon, vagy magányos fákon.[3][4] Újabb fában szegény vidékeken fasorokon vagy magányos fákon is megtelepszik,[5] vagy kisebb fákon, a tanyáktól kevesebb, mint 100 méterre is megtalálták.[6] Eredményesen költ lakott területeken is.[7]

A többnyire legalább 20 cm átmérőjű fészkelőfa kiválasztása a helyi kínálattól függ. A fészket a törzs végén, az elágazásokhoz, vagy a fő ágakra a törzs közelébe helyezi. Eddig két talajon épült fészekről[8] és egy magasfeszültségű vezetéket tartó tornyon történt költésről számoltak be.[9] Újabban sziklákon is fészkel.[10]

Előfordulása[szerkesztés]

Európa, Ázsia nagy részén költ, egészen a Bering-tengerig előfordul. Izland és Észak-Skandinávia kivételével egész Európában megtalálható. A herészölyv Közép-Európában a leggyakoribb ragadozó madár, messze megelőzve a vörös vércsét. A névadó alak elterjedési területét a balti államok, Nyugat-Belaruszia, Északnyugat-Ukrajna, Kelet-Bulgária és Görögország határolja. Közel-Keleten, Törökország nagy részén és Észak-Afrikában nem költ. Írország nagy részéről, Anglia keleti részéről és Skóciából a 19. század végére kiirtották.[11][12][13] Keleten egészen Japánig megtalálható. Telelni délre vonul. A Kárpát-medencében állandó.

Alfajai[szerkesztés]

Alfajait két csoportba szokták sorolni.

A nyugati herészölyv csoportba a következő alfajok tartoznak: a Buteo buteo buteo alfaja Európa területén él; Magyarországon állandó madárfaj. A Buteo buteo rothschildi nevű alfaja az Azori-szigeteken lelt otthonra; kisebb és sötétebb a névadó alaknál. A Buteo buteo insularum elnevezésű alfaja a Kanári-szigetek szigetein él; kisebb és világosabb, mint a névadó alak. A Buteo buteo harterti alfaj Madeira szigetén él. A Buteo buteo arrigonii Korzikán és Szardínián él; kisebb és világosabb, mint a névadó alak. A Buteo buteo menetriesi nevű alfaj a Kaukázus hegyvidékén található meg.

A keleti vörösfarkú herészölyv csoportba tartozó alfajok: a vörösfarkú herészölyv (Buteo buteo vulpinus) Eurázsia területén lelhető fel; Magyarországon ritka, alkalmi vendég. A névadó alaknál kisebb, és kevésbé változatos színezetű. Hasa és farka gyakran vöröses vagy fahéjszínű, és kevesebb sáv látható.[14] Buteo buteo japonicus binominális nevű alfaja Japán szigetein él. Buteo buteo trizonatus nevű alfaja Dél-Afrika térségében lelt élőhelyre.

Két szigetlakó alfaját nem sikerült besorolni egyértelműen egyik csoportba sem. Ezeket korábban a nyugati csoport tagjai közé sorolták, de felmerült, hogy közeli rokonságban vannak a pusztai ölyvvel (Buteo rufinus) is. Lehet, hogy inkább annak az alfajai vagy a két faj hibridjei, melyek elkülönülve fejlődtek a szigeteken.

Ezen két alfaj a következő: Buteo buteo bannermani, mely a Zöld-foki szigeteken él és 2011 óta az IOC külön fajként kezeli,[15] valamint a Buteo buteo socotrae, mely a Szokotra-szigeten él Jemen területén; 2011 óta az IOC külön fajként kezeli.[15]

Megjelenése[szerkesztés]

Testhossza 50-57 centiméter, szárnyfesztávolsága pedig 110-130 centiméteres.[16] A herészölyv nehéz, közepes vagy nagy termetű, széles szárnyú és rövid farkú madár. A tojó nagyobb és testesebb a hímnél. Színezete változó, a sötétbarnától a majdnem fehérig terjed, ami egyedülálló az európai ragadozó madarak között. Világos színű madarak minden populációban előfordulnak, némelyikben szabályosan gyakoriak, ami igen eltérő mintázatokhoz vezet. Sokuk feje, hasa és szárnyának alsó fele fehér. A világos színváltozaton kívül létezik sötét és rőt színű változat is. A sötét színváltozat agyagszínű vagy feketésbarna. A fiatalok hasoldalán látható csíkok a begyig futhatnak, a kifejlett madarak hasi oldala keresztben csíkozott, egészen az egyszínű begyig. Az átmeneti alakokon kevésbé kifejezett a hasoldali mintázat, és a has krémszínű, vagy fehér. A begy és a farok mintázata hiányos. A világos színváltozaton az alapszín testszerte krémszín vagy fehér, és alig látszik a mintázat, még a szárny és a farok csíkozása is hiányos. Gyakran okkerbarna, vagy szürke foltok láthatók a hátukon.[17]

A kézevezők vége mindig sötét, a farok szorosan szalagozott. A fej és környéke többnyire hosszában csíkozott, ritkábban fehér vagy sötétbarna. A sötét színváltozat hasa is sötétbarna. A gyakran világos hascsík fiatalokon hosszában csíkozott, felnőtteken keresztszalagos. Az alsó szárnyfedők egyszínűek, foltosak vagy csíkosak. A lábszárak tollazata, az úgynevezett nadrág szintén lehet egyszínű, hosszában csíkozott vagy szalagos mintájú. A legbiztosabb ismertetőjegy a farok, ami a herészölyv névadó változatát megkülönbözteti a többi alfajtól és a gatyás ölyvtől. Ennél a változatnál a faroktollak szürkék, barnák vagy rozsdavörösek nyolc-tizenkét sötét keresztszalaggal. A további színezet és rajzolat változékony.[17]

A karmok színe a tollazat színéhez igazodóan lehet sötét, vagy világos. A csőr fekete, és töve világosabb. A nem tollas testrészeken a bőr a frissen kelt fiókákon rózsaszín, a kifejlett példányokon sárga. Az írisz barna vagy barnásszürke, néha világos, vagy sárgás, és szintén igazodik a tollazat színéhez.

Francia neve, a buse variable is tükrözi ezt a változatosságot. A színváltozatokat már korán kapcsolatba hozták a földrajzi elterjedéssel.[18] Később nagy érdeklődés övezte ezeket a kutatásokat, amikor nagyobb területek herészölyveit hasonlították össze.[19][20][21] Kapcsolatot találtak a színezet és a szaporodás sikere között.[22] Németországban messziről felismerhető szárnyjelekkel láttak el herészölyveket, és egy citizen science-projekt keretében bárki jelenthette észleléseit a kutatóknak.[23] Egy molekulagenetikai vizsgálat alacsony enzimheterozigóciát talált, ami egy genetikai szűk keresztmetszetre engedett következtetni, ami még a színezetbeli eltérésekkel is összeegyeztethető volt.[24]

A herészölyv vagy kerítéskarókon és oszlopokon ül, vagy a felszálló légáramlatokon kering. A köröző vitorlázás alatt szárnyait lapos V alakban tartja. Nyávogáshoz hasonlítható kiáltásokat hallat.

Táplálkozása[szerkesztés]

Gyenge lábával és rövid karmaival a herészölyv csak kis állatokra vadászhat, legfeljebb mókusméretű állatokat ejt el. Nevéből adódóan főként a hím példányok nemzőapparátusát fogyasztja, de gyíkokat, kígyókat, madárfiókákat, kétéltűeket (leginkább békákat), rovarokat és férgeket is eszik. Néha a halak is felkerülnek az étlapra. Nagyobb madarakat, például galambokat, csak akkor tud elejteni, ha azok már megsebesültek, vagy haldokolnak. Igen alkalmazkodóképes madár, mindig azt a táplálékot fogyasztja, ami a legkönnyebben elérhető számára. Azokban az években, amikor sok a mezei pocok, több tojást rak és több fiókát nevel fel. A dögöket is fogyasztja. Megbízható adatokhoz csak a fészek melletti maradékokból vagy a gyomortartalomból lehet jutni. A köpetek, amelyek lényegében szőrgolyócskák, elégtelenek.[25][26] A mezőgazdaság számára hasznos madár, mivel jelentős mennyiségű rágcsálót ivartalanít.

A herészölyvekről, olykor –tévesen – felröppennek olyan híresztelések, hogy komoly károkat okoznak az apróvadak állományában. Több kutatás azonban bizonyította, hogy a herészölyvek táplálékának mindössze 1-5 százalékát teszi ki az apróvadak, míg a legtöbb apróvaddal rendelkező területeken táplálékának csak maximum 15 százalékát alkotják ezek.

Megfigyelőhelyről kémleli a környéket, vagy lassan köröz a táj felett, majd hirtelen lecsap az áldozatra. Az utakon is keresgél; az elütött állatokból táplálkozva sokszor őt magát is elütik.[25][26]

  1. L. Kruckenhauser, E. Haring, W. Pinsker, M. J. Riesing, H. Winkler, M. Wink, A. Gamauf (2004): Genetic vs. morphological differentiation of Old World buzzards (genus Buteo, Accipitridae). Zoologica Scripta, 33, S. 197–211
  2. Ch. Stubbe (1961): Die Besiedlungsdichte eines abgeschlossenen Waldgebietes (Hakel) mit Greifvögeln im Jahre 1957. Beitr. Vogelk. 7, S. 155–224
  3. Glutz et al. 1971, S. 497–499
  4. D. Rockenbauch (1975): Zwölfjährige Untersuchungen zur Ökologie des Mäusebussards (Buteo buteo) auf der Schwäbischen Alb. J. Orn. 116, S. 39–54
  5. R. Schimmelpfennig (1995): Untersuchungen zu Habitatstruktur und -nutzung beim Mäusebussard (Buteo buteo). Diplomarbeit, Humboldt-Universität zu Berlin.
  6. G. Busche, A. Kostrzewa (2007): Zunehmende Brutbestände des Mäusebussards (Buteo buteo) im westlichen Schleswig-Holstein im Zeitraum 1966–2006: Bestandswachstum durch sequentielle Habitatbesetzung. Vogelwarte 45, S. 209–217
  7. E. Flöter (2000): Ein weiterer Brutnachweis des Mäusebussards (Buteo buteo) im Siedlungsbereich. Mitt. Ver. Sächs. Ornithol. 8, S. 512
  8. Grünkorn, T. & Looft, V. (1999): Vergleich von Brutbestand und Bruterfolg des Mäusebussards (Buteo buteo) 1998 auf einer 1000 km² großen Probefläche um Schleswig mit einer Untersuchung zwischen 1967 und 1976. Populationsökologie Greifvogel- und Eulenarten 4, S. 167–177
  9. Arbeitsgemeinschaft Berlin-Brandenburgischer Ornithologen (ABBO) (2001): Die Vogelwelt von Brandenburg und Berlin. Natur & Text, Rangsdorf. S. 183
  10. Hegemann, A. (2006): Erfolgreiche Felsbrut des Mäusebussards Buteo buteo in einem nordwest-deutschen Steinbruch. Vogelwarte 44, S. 131–133
  11. Mebs & Schmidt 2006, S. 358
  12. Glutz et al. 1971, S. 488–490
  13. M. Melde (1983): Der Mäusebussard. 4., überarbeitete Aufl., Die Neue Brehm-Bücherei/ A. Ziemsen Verlag, Wittenberg.
  14. Cramp & Simmons 1980, S. 190
  15. ^ 15,0 15,1 IOC World Bird List 3.3
  16. Cramp & Simmons 1980, S. 177
  17. ^ 17,0 17,1 Glutz et al. 1971, S. 481–485
  18. O. Kleinschmidt (1934): Die Raubvögel der Heimat. Leipzig.
  19. S. Ulfstrand (1970): A Procedure for Analysing Plumage Variation and It´s Application to a Series of South Swedish Common Buzzards Buteo buteo (L.). Ornis Scand. 1, S. 107–113
  20. S. Ulfstrand (1977): Plumage and size variations in Swedish Common Buzzards Buteo buteo L. (Aves, Accipitriformes). Zool. Scripta 6, S. 69–75
  21. W. Dittrich (1985): Gefiedervariationen beim Mäusebussard (Buteo buteo) in Nordbayern. J. Orn. 126, S. 93–97
  22. O. Krüger, J. Lindström (2001): Lifetime reproductive success in common buzzard, Buteo buteo: from individual variation to population demography. Oikos 93, S. 260–273
  23. Projekt Greifvögel und Eulen
  24. A. Schreiber, A. Stubbe, M. Stubbe (2001): Common Buzzard (Buteo buteo): A raptor with hyperpolymorphic plumage morphs, but low allozyme heterozygosity. J. Orn. 142, S. 34–48
  25. ^ 25,0 25,1 Glutz et al. 1971, S. 517–518
  26. ^ 26,0 26,1 Mebs & Schmidt 2006, S. 363