Glutén

Az Unciklopédiából

A glutén két fehérje, a gliadin és a glutenin keveréke. A búza, a rozs és az árpa magjainak endospermiumában laknak. A gliadin és a glutenin a búzaszemek fehérjetartalmának kb. 80%-át teszi ki.

Illusztrációként használt képünk a minden ember számára ehetetlen, gyárilag előre szeletelt kenyeret ábrázolja, amiben glutén helyett fűrészpor van.

Vagyis aki gluténérzékeny, vesz egy kiló kenyeret, 80 dekát kidob, a maradékot aztán már baj nélkül megeheti.

Aki kenyérérzékeny, arra ez így, ebben a formában, nem igaz.

Aki meg érzékeny – az bőgőmasina.

Gluténmentes sertéscsülök Pékné módra[szerkesztés]

Minden csülök gluténmentes. Mert nincs benne glutén. Azt se tudja, mi az. Ha nem teszünk bele külön, aljasul glutént, az is marad.
A csülköt a négyfelé vágott vöröshagymával, a fokhagymával, a borssal, a babérlevéllel és a sóval puhára főzzük.
A krumplit kockára vágjuk és a tepsinkbe tesszük. Ha nincs, kölcsönkérünk egyet és elfelejtjük visszadni. A vöröshagymát félkarikára vágjuk, rávetjük a krumplira, megszórjuk mindenféle fűszerekkel, olajjal meglocsoljuk, majd két-három kézzel alaposan összekeverjük.
A puhára főtt csülökből kiszedjük a csontot. A burgonyával megrakott tepsi közepére helyezzük. Kever-kavar, sütőben pirosra sütjük, ha közben nem rúgtunk be, időnként megkeverjük. Ha berúgtunk: kidobjuk.

Ki a rossebb volt Pékné?[szerkesztés]

  1. Egy kövér pék kövér felesége.
  2. Pék Lajosné, született Suszter Borbála. Orosz tanárnő. A rendszerváltás óta munkanélküli; élőhalott.
  3. A legenda szerint minden pékné minden reggel a kenyérsütés után tette a még forró kemencébe egy cseréptálban a csülköt a hagymával és a krumplival, majd – amíg a pék hortyogva aludt – a pékné valami fülledt erotikában hancúrozott hanyagul.

Kitekintés[szerkesztés]

(Míg az ember a gluténen rágódik, ezügyben keresgél a világhálón, hogy honnan lehetne valami jót lenyúlni. És íme! Semmi köze nincs a gluténhoz, de van benne penészes kenyér. Az is jó):

Nagy Endre: Nehéz a giccs![szerkesztés]

Szép őszi este volt, fiatal voltam, a vacsorához szekszárdi bort ittam, úgy éreztem, hogy nekem áll a világ. Az egyik kávéház terraszán megláttam Kálmán Imrét és melléje telepedtem. Két lábát előrenyujtotta, fejét hátraszegte, tömzsi trabukkóját jóízűen rágcsálta, az imént jött a Vígszinházból, ahol végignézte a „Tatárjárás” sikerét, még most is mámoros volt egy kicsit tőle és boldogan mondta:

– Micsoda siker!... Sohse mertem volna hinni!

Ez a tüntetően kilobbantott nagy boldogság az én szerény mécsesemet fenyegette, tehát féltékenyen válaszoltam:

– Hm! Operett? Emlékezzék csak, Kálmán Imre! Mi lett a szimfóniákkal?

Mert a Zeneakadémián ezt várták tőle a tanárai és erről beszélt ő is ifjúkori sétáinkon, amikor a lélek millió mérfölddel nyargaal a test előtt. Fölényesen válaszolta:

– Meglesz az is, csak ép taktikát változtattam. Előbb pénzt szerzek operettekkel, sok pénzt, aztán jöhetnek a szimfóniák.

– Pénzt? Mire?

– A pénz jó. Fölszabadítja a főt és a szívet. Ha az ember gazdag, akkor csinálhat csak igazi szimfóniákat!

– Nézze, Kálmán Imre... a múlt héten a redakcióban lelkendezve mesélte Gerő Ödön, hogy van a Zeneakadémián egy csodálatos ifjú, tizenkilenc éves, Bartók Bélának hívják, a tanárai azt jósolgatják róla, hogy ő lesz az új zene prófétája és az az ifjú nyomorog. Kenyéren és szalonnán él. Nógatott hát bennünket, hogy hajszoljuk föl gazdagabb ismerőseinket, próbáljunk segíteni rajta. Nyomban neki is láttunk az ember-mentésnek és sikerült néhány gazdag bankárral megértetnünk, hogy micsoda dicsőség lesz a számára, ha valaha elmondhatja, hogy a nagy Bartók Béla tanította a leányát zongorázni. Összeverbuváltunk neki néhány leckeórát, fejedelmi honoráriumot, harminc koronát alkudtunk ki érte óránként és Gerő Ödön jóságos örömmel rohant el Bartók Bélához a jó hírrel. Bartók Béla fölháborodva utasította vissza. Hogy ő elkényeztetett kisasszonykákat tanítson pötyögtetni? Soha! Gerő Ödön dadogva magyarázta neki, hogy csak néhány óráról van szó, ez semmiesetre se zavarhatja művészi munkájában és sok pénz forog kockán, – legalább nem kell ezután nyomorognia. Bartók tágra meresztette a szemét. Hogy ő nyomorog? Hát ezt ki találta ki? Kinyitotta a szekrényét, kivett belőle egy pohos kenyeret és egy hosszú rúd szalonnát, megmutatta, hogy legalább két hétre való ennivalója van még. Hogy ő nyomorog? Nevetséges! Mindene megvan, ami a szimfóniacsináláshoz kell!

...Mostanában megint láttam Kálmán Imrét Bécsben. Azt mondják, egyike ott a legnagyobb jövedelmű embereknek. Sajnos, nem tudtam beszélni vele, mert nagyon el volt foglalva legújabb operettjének színpadi előkészületeivel.