Bundics bácsi

Az Unciklopédiából

A Bundics bácsi

A nagyanyám olykor-olykor felrobbantotta a gázboylert. Néha mást is. Ilyenkor az apám ordítozott, de mit volt mit tenni. Elővette a Bundics bácsit. A Bundics bácsinak hiányzott egy ujjperce a balkezén. De ettől csak jobban hozzáfért a bojler rejtőző alkatrészeihez. Mindíg arra gondoltam, hogy direkt így csinálta, esetleg levágta neki a mester egy konyhakéssel, még amikor inas volt. (Ne nyúlj a konyhakéshez, mert levágod az ujjadat!)

„Az öreg Junkers, az öreg Junkers”, mondta a Bundics bácsi mindig boldogan, kétszer, miközben szétszedte a bojlert. Amikor megtanultam olvasni, láttam, hogy ennek értelme van: rá volt írva a bojlerra, hogy Junkers. Minden varázsát elvesztette a dupla mondat (Az öreg Junkers, az öreg Junkers), – attól kezdve untam.

A Bundics bácsit nem. Boldoggá tette, hogy szétszedheti, összerakhatja, újra melegvízkeltővé tudja csinálni a bojlert. Adott egy csomó jótanácsot, külön a nagyanyámnak. Az hümmögött, egyetértőleg. Aztán egy hét múlva fölrobbantotta a bojlert. Pedig értelmes volt. De főzött is, nemcsak kezet mosott. Elfelejtette ilyenkor a bojlert; néha.

Normális ez.

Csak az apám ordítozott (és hívta a Bundics bácsit).

1954-ben, amikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, az anyámnak az ellenséges Nyugat-Németországból személyesen sikerült megszerezni azt a húszpfenniges gumibiszbaszt, amit a Bundics bácsi boldogan beszerelt az öreg Junkersba és annyira boldog volt, hogy nem kért pénzt a javításért. Mutatta az ujjperchiányos ujjával, hogy ritka jó napja van. Nagyon hitt a nagyimrében.

A nagyanyám soha többet nem tudta fölrobbantani a bojlert. Áttért a véreshurkára. (Valamit csak kell robbantani).

Sütés-főzésben nem volt nagyon otthonos.

Lásd még[szerkesztés]