A hercegnő és a béka igaz meséje

Az Unciklopédiából
Johnny automatic dancing frog.svg

A hercegnőről és a békáról[szerkesztés]

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy óriási nagy béka, aki a négyszögletű kerek Meseerdő triangulumjában lakott, és sok-sok mesebeli lénynek[1] adott munkát: hozni-vinni kellett a meseerdő más lényeit ide-oda, ahova szólította azokat a dolga.

Egyszer a király lánya, Szeleonóra hercegnő kinézett a vártorony ablakán, s felsóhajtott habtestében:
– Bárcsak én is a nagy békának dolgozhatnék! Megcsókolnám, hogy herceggé váljon, s gazdaggá tegyen!

Az erdei varázslók és szellemek meghallották a kívánságát, s álomban elküldték neki, hogy a palota udvarán levő kútba kell ugrania, s máris ott terem, ahol a béka. Szeleonóra hercegnő sem volt rest, jó reggel felkelt, mikor még nem mallott a pity, s belévetette magát a kútba. Vitte-vitte lefele a víz, mert hogy nehéz volt az istenadta: majdnem száz kiló. De mindemellett szép volt, szőke és mosolygós, kedves arcú teremtés. De bévül valójában nagyravágyó volt, s ezt nem sejtette senki. Vérbeli hercegnőnek termett a leány!

A kút aljára érve egy tisztáson találta magát. Nagy volt a sürgés-forgás, jöttek-mentek a népek: a trollok üvöltöttek, az orkok toporzékoltak, a koboldok és a törpök morcosan morogtak, a tündék pedig valahol az elízium irányába révedve néztek. Mindenki tett-vett ezeken felül, szálltak a nagy gólyák, húzta a ló a kocsit, vitték az utazókat. Rajtuk látszott, hogy szívesen dolgoznak a nagy békának.

Szeleonóra hercegnő elcsodálkozott, és kérdezősködött egy kedves arcú tündénél:
– Hol találkozhatnék a nagy békával, hogy én is itt dolgozhassam?

– Ott fenn, a Meseerdő legmagasabb fájának a legtetején lakik a nagy béka, innen háromnapnyi járóföldre. Arra kell menni!

– Köszönöm szépen! – integetett neki a hercegnő, és azzal lába alá vette útját.

Ment, ment, mendegélt, egyszer csak egy kunyhóhoz ért. Abban posztolt egy öreg anyóka, aki papírdarabokat lyukasztott, és segített átengedni az embereket a két fa között.

– Isten áldjon, öreganyám – szólította meg kedvesen Szeleonóra.

– Öreganyád a jó édes … – rázta felé öklét az öregasszony. – Mondd, mi van?

– Én csak a nagy békávé szeretnék menni, mert neki szeretnék dolgozni – felelte a hercegnő.

– No hát, miért nem ezzel kezdted, lányom? – enyhült meg az öregasszony. – Szólíts Teri nénjének! A nagy béka arra van, azon a magas fán, a legmagasabbik fa ágán, hej, de vigyázz, lányom, időben odaérj, nehogy lezáruljon az a sötét este!

Hej, iparkodott is ám, szaladt Szeleonóra, nehogy utolérje az éjszaka, mielőtt a nagy béka istápolása alá kerülhetne. Így is lett, mert ez jó mese és igazságos, odaért időben a nagy fához, annak legmagasabb ágára mászott, s ott megtalálta a békát.

– Fenséges békakirály – szólította meg illendőn, mert már nem akart még egy félreértést –, életem-halálom kezedbe ajánlom, kérlek, vegyél fel engem a Meseerdő Békahordó Céhjébe emberi erőforrás-menedzselő személyzeti asszisztens-vezetőnek! Megdolgozom a pénzedért![2]

Így is lett. Mert ez egy jó és igazságos mese[3], a béka fel is fogadta a hercegnőt erre a hosszú és értelmetlen posztra. A hercegnő hálából megcsókolta őt, és a béka BKV változott. Ebben a minutában feltárultak a Meseerdő utaztató szolgálata kincstárának kapui, s Szeleonóra felkacagott, mert meglátott minden kincset, gyémántot, smaragdot és aranyat. Fogta magát, s elvett mindent, amit csak látott; elutaztatta a palotába madáron-sárkányháton-lovon, s így lett gazdagabb, még gazdagabb az ő királysága.

Az már a kutyát sem érdekelte, hogy a Meseerdő lakói még szegényebbek lettek, s még kevésbé tudtak utazni a dolgukra, mert még többet kellett fizetni az útért. Ők addig éltek, amíg meg nem haltak, és addig utaztak, amíg nem költöztek el másik vidékre.

Itt ennek sose lesz vége, fuss el innen!


Láb.gif Ez a jegyzet: lábjegyzet! Nem szól senkinek, még annak se, akit érdekel. Szinte apróbetűs. Egyáltalán nem kell elolvasni.
  1. Trollok, orkok, lidércek, törpök, tündék, varázslók, boszorkányok és koboldok.
  2. Megdolgozol a pénzemért – gondolta.
  3. Na jó, ezt hagyd abba, kedves mesélő. Senki sem figyel a műholdon keresztül…