A csetbe zárt szellem

Az Unciklopédiából
Mottó a papír túloldalán.

Minden képzavarnak megvan a maga oka. Valaha palackpostába rejtették üzenetüket a hajótöröttek, keresve a kommunikáció lehetőségét távoli embertársaikkal. Ma e-csetelnek. Sőt, csetelnek akkor is, amikor az emberi tudás gyűjteményét, például a Wikipédiát építik.

A csetelés először is névtelenné tesz. Neve, ha van, mint bármilyen mosóporé – panaszkodott hajdan a költő,
másrészt felszabadítani látszik a valós világ kötöttségei alól. Az ember így névtelenül egyen azt érzi, hogy semmiért sem felelős – az egész világ csak arra jó, hogy abba válogatás nélkül üzeneteket bocsássunk ki, hátha a palackpostánkat kifogja valaki.
Voltak már kísérletek az önkontroll nélküli írásra, ezt mutatja a dadaizmus vagy az Üvöltés beat-nemzedékének a példája is.
Volt Gene Hackmann-nek egy filmje, a Magánbeszélgetés, ami arra mutat, hogy mire dekódolják az üzeneteket, a való világban már úgyis megtörténik minden.
Tehát a cset – látszólag – szabaddá tesz.
De vajon igazi szabadság-e az, amelyben szomjasan vánszorognak a szellem sivatagában az elcsigázott, magányos szomjazók és képtelenek egymással közölni, hol az oázis?
Először önmagunkat kell újra felfedezni. Ha ebben eredményt értünk el, jöhetnek mások is.
És akkor talán megválogathatjuk az üzeneteinket is.
Mert a szellem a csetből is kikívánkozik.